Nádi Boldizsár hétköznapjaiban nincs hétköznapiság. (legalább) Három énjét rétegezve hordja, hol munkája, hol szenvedélye, hol hobbija kerül felszínre.

   szöveg: Balogh Ágota I képek: Nádi Boldizsár

Az hogy hivatásodnak választottad a védelmet és hivatásos katonaként dolgozol, mennyire függ össze a szabadság iránti vágyaddal?

Ha megengeded így az elején egy kis helyreigazítást kérnék, mert ami az igazat illeti úgy érzem nem is én választottam a hivatásomat, hanem a hivatásom választott engem. Talán így van ez rendjén, hiszen szeretem a munkám, bármily nagy erőfeszítésembe is telik, hogy nap mint nap megfeleljek a mindennapok elvárásainak. Érdekes módon ugyanúgy magától értetődő, hogy szabadidőmet a hegyek között, de legalábbis a természetben tölthessem és az analóg fotózásnak, régi szenvedélyemnek hódolhassak. A katonai szolgálat és a szabadidős tevékenységeim kiegészítik egymást és azzal tartanak “pályán”, hogy hol az egyikből, hol pedig a másikból meríthetek erőt a boldoguláshoz. Nem érzem, hogy korlátok közé lennék szorítva, mert mindig megtalálom az utat a szabadsághoz, akár a hivatásomban, akár a magashegyek, illetve a művészet területéről legyen szó.

A dolgok arányát is magától értetődően kevered vagy egy hosszabb folyamat eredményeként sikerült megtalálnod a mostani utad?

Igen. Úgy értem fizikai és lelki tapasztalások irányítják nálam, hogy épp mikor melyik irányba mozdulok el. A munka adott, azt nem tudom irányítani, pusztán csak teszem a dolgom. Viszont egy hosszú túra, vagy legyen akár a hegymászás, segítik elcsendesíteni a “világ zaját” és ilyenkor érzem magam igazán szabadnak. Voltak olyan események az életemben, amiket az örökmozgó énemnek köszönhetően könnyebben fel tudtam dolgozni és segítettek átlendülni a holtpontokon.

Viszont néha ez az eltúlzott, már-már a “fizikai önsanyargatás” határait feszegető életvitel különböző sportsérülésekkel, balesetekkel határokat szab és kényszerpihenőt kell tartsak. Ilyenkor szerencsére még mindig ott az analóg fényképezés, a fekete-fehér film kidolgozás és a labormunka, ami határtalan, még fel nem fedezett területekkel kecsegtet.

A képeiden asszimetriából épített nyugalom, színharmóniák, filmkockaszerű kimerevített helyzetek. A meglátni és lekattintani között percek telnek el, az általad használt gépek türelmes fotósnak sejtetnek. Mi vonz ezekben az eszközökben? 

Az analóg fotózásban egy kis lázadást, ha úgy tetszik különcséget véltem felfedezni korunk kényszeres digitalizálódásával szemben. Talán a gépész vénámból fakadó inspiráció, ami a mechanikus, analóg szerkezeteket részesíti előnyben. Fontosnak tartom a kézzel fogható végeredményt: a celluloid csíkokat, amiket végül mappákba rendszerezve menthetek át az utókornak.

Műszaki oldalról megközelítve elmondhatom, hogy egyrészt újra középpontba kerülnek a hagyományos technikák, laborálási módszerek, és azok a trükkök, amikkel sajátságos hangulatot teremthetek a képeimnek. Másrészt ez egy kompromisszum is, hiszen a nyersanyagot digitális filmszkenner segítségével alakítom át kész képpé, majd ezt követően Photoshopban történő minimális korrekciókkal formázom véglegessé. A filmszkennerek és digitális szoftverek nyújtotta innováció segítenek abban, hogy még többet hozhassak ki a filmből, mint puszta nyersanyagból, tekintve annak színvilágát vagy akár részletgazdaságát.

Eljátszottál már annak a gondolatával, hogy filmezéssel is foglalkozz? 

Feltételesen igen. Ezalatt azt értem, hogy a filmkészítés egy olyan terület, amibe nem mernék felkészületlenül fejest ugrani. Szerintem a mozgókép rögzítése egy teljesen más látásmódot igényel és szemléletváltásra lenne szükségem ehhez. Én az állókép megalkotására rendezkedtem be, ehhez van meg a felszerelésem és a fantáziavilágom.

Ugyanakkor a hegymászós, túrázós kalandokat szívesen megmutatnám a nagyvilágnak egy akciókamera segítségével, de ez nem is igazi filmezés, csupán a táj és természet érdeme, hiszen ezeken a helyeken bármerre fordul az ember csak szépet láthat!

Hány fokos egy igazán merész szemléletváltás?

Szerintem ez embertípusonként más és más. Például tudom magamról, hogy hajlamos vagyok a szokásaim rabjává válni és “belekényelmesedni” az életbe. Csak akkor változtatok, ha már minden kötél szakad. Ilyenkor, ha sikerül meghozni az elhatározást a változás mellett, sokszor óriási erőfeszítést igényel tőlem, de mindez a kívülálló számára talán fel sem tűnik.

Az utóbbi időben sok lelki és fizikai megpróbáltatás mutatott rá arra, hogy bizony itt az ideje egy szemléletváltásnak. Jobb egy picit rugalmasabbnak, spontánabbnak lenni, mert ami merev, az bizony törékeny és előbb vagy utóbb el is törik…

A fotográfia is hasonló dolog. Korábban túlnyomórészt makró és természetfotókat készítettem, sokat játszottam a mélységélességgel, de egy idő után azt vettem észre, hogy a képeim monotonná váltak. Ezért szerettem volna valami újat tanulni, fejlődni más témákban is, mint a csendéletek, tájképek, vagy akár a portrék.

Ha a galériámon végignézel láthatod, hogy változnak a fényképeim az idő előrehaladtával. Ha a téma engedi gondosan ügyelek arra, hogyan kommunikálok rajtuk keresztül, miféle címet adok nekik vagy épp milyen üzenetet rejtek el bennük. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a képeim élnek és szimultán követik minden rezdülésem, szemléletváltásaim.

És ki tud elvarázsolni?

Mindig voltak és vannak olyan fotósok, akik inspirálóan hatnak rám, sőt! Nem ritka, hogy barátságok is köttetnek ezekből a kérdezz-felelek szakmai beszélgetésekből, amik olykor személyes csevejjé szelídülnek.

“Peter, da palmer”, az észak-olasz barátom a régi Zeiss-optikák zsenialitásával bűvölt el, vele tart legrégibb ideje ez a kölcsönös tisztelet.

Patrick Joust, aki az éjszakai utca szinte kiismerhetetlen fényeit használva varázsol számomra hamisítatlan amerikai hangulatot.

Ruslan Lobanov, Jan Scholz és még néhány igazi zseni azon portréisták közül, akiknek még sikerül megmutatni a szépet hagyományos analóg módszerekkel.

Magyarok közül is vannak sokan, akikről érdemes szót emelni, például nagyon szeretem Major Ákos képeit, Hegedűs Kornél remek meglátásait, Fülöp Péter portréit, amelyek szinte megszólalnak! Szerencsére sokan vagyunk, akiktől jócskán van még mit tanulnom!

Min dolgozol mostanában, milyen feladatok foglalkoztatnak?

Az utóbbi időben viszonylag keveset foglalkozom a fényképekkel, annál többet a testmozgással. Jobbára hazai teljesítménytúrákon veszek részt, vágyódóm a magashegyek közé és egészen késő őszig ilyen irányú terveket dédelgetek. Természetesen mindig elkísér valamelyik gépem, de a hangsúly a mozgáson van. A nyári időszakban lehetetlen ellenállnom a jó idő csábító erejének és folyamatosan mozgásban vagyok, tervezek, kirándulok.

Ugyanakkor eszembe jutott, hogy készítek egy kiadványt azokból a fényképeimből, amelyek kedvesek számomra. Olyan lenne, mint egy napló, mégis beszédes bárkinek, aki kezébe veszi és érdeklődik az analóg fényképezés iránt. De ez még kiforratlan ötlet, talán még nincs is elég anyagom ahhoz, hogy megtölthessek vele egy albumot. Mindenesetre az izlandi beszámolóm a GANG kul-ban és ez az interjú nagyon inspirálóan hatnak rám és szerintem hamarosan meg is fogom tudni valósítani ezt az elgondolásom.

Mit látsz a jövőd filmszalagján?

Erről a kérdésről eszembe jut egy emlék: annak idején a középiskolai osztályfőnököm a gimis éveink legelején leíratta velünk, hogy mit szeretnénk elérni a negyedik év végére, majd az érettségi előtt ismét kiosztotta azokat a kis papír fecniket, amiket gondosan megőrzött. Meglepő módon minden olyan célom valóra vált, amit akkor magam elé tűztem ki és közben a négy év alatt a feledés homályába veszett. Jó érzéssel töltött el ez az aprócska kis siker.

Jelen pillanatban nincsenek ehhez hasonló terveim, inkább csak próbálom éberen megélni a jelen pillanatait. Amúgy is a napokban töltöttem be a harmincat, ezért a legközelebbi fontos dátumot is kilőttem és hirtelen nem tudok más időpontot mondani. Tehát mondhatni a közelebbi-távolabbi célokat, álmokat igyekszem valóra váltani és a sorsra bízni, hogy a befektetett energia egyszer megtérül majd.

Apropó, volt egy felső tagozatos fogalmazásunk is egy húsz éves tervvel! Na, arra most kíváncsi lennék, de azt hiszem, azt már csak a Jóisten tudja elővarázsolni, akárhol is van!

Mesélsz egy kicsit a korosztályodról? Hogy látod magatokat az örömeitekkel, problémáitokkal, feladataitokkal együtt?

Természetesen mind különbözünk és nincs ez másként az én generációmon belül sem. Barátaim, ismerőseim mind fiatal harmincasok, de szinte lehetetlen egységesen jellemezni őket.

Úgy vélem mind hasonló problémákkal küzdünk, csak mindenkinek más életszakaszban kell szembesülnie az adott feladvánnyal, amit az Élet tár elénk.

Van köztünk olyan, akinek sikerült fiatalon családot alapítania és ebben bontakozik ki, így érzi magát teljesnek. Van, aki inkább a munkába merül és akarva-akaratlanul, de építi karrierjét a többi pedig majd jön, ha jönnie kell. Van olyan is, aki a többiek magánéleti sikerein fellelkesülve belevetette magát egy házasságkötésbe, de mint kiderült elhamarkodott döntés volt és sajnos válás lett a vége. És végül vagyok én. Én, akinek szilárd elképzelései, tervei voltak-vannak az Életről, végül az Élet közbeszólt és azt mondta “nekem vannak terveim teveled…” Hol elvett, hol adott és ez így megy tovább, én pedig a legjobb tudásom szerint igyekszem tenni a dolgom, tiszta lelkiismerettel.

HUMAN sorozatunk további cikkeit itt olvashatod