Zsigó Anna lengyel­-magyar szakos bölcsészként végzett, majd színházi dramaturg diplomát szerzett. Független színházi dramaturgként dolgozik. 31 éves, férjével és kétéves kisfiával Budapesten él.

   szöveg: Kósa Gabriella I képek: Vágó Borbála

Szinte egyidőben lettél családanya és pályakezdő dramaturg. Hogy élted/éled meg ezt a helyzetet?

Az anyaságra nagyon vágytam már és úgy érzem fel is voltam rá készülve. Férjemmel, aki zenész és szintén szenvedélyesen szereti a munkáját, a kezdetektől megosztottuk a feladatokat. Nagyon megnyugtató számomra, hogy ő is egyenrangúan vesz részt a kisfiunkkal való elfoglaltságokban.

A szülés után hamar lettek kisebb munkáim. Az első pár hónapban nem volt könnyű még egy-két órára sem másra hagyni a kisbabánkat, de aztán szépen fokozatosan megnyugodtam, hogy akkor is minden rendben van, ha nem én vagyok vele. Másfelől pedig nagyon jót tett nekem, hogy azt éreztem, a munkám által megmarad és továbbvihető a személyiségem nem­anyuka része is. Amúgy ebben az új, kisbabás létben eleinte ez volt a legnehezebb: elbúcsúzni a régi, non­stop zajló életemtől és egy kicsit saját magamtól is. Idő kellett ahhoz, hogy meglássam, mennyire izgalmas ez az új felállás.

Fontos nekem, hogy dolgozni tudjak, hogy részt tudjak venni azokban a munkákban, amikkel megkeresnek, hogy számíthassanak rám a munkatársaim. És hát az is igaz, hogy jelen kell lenni, a színházi világnak ez az egyik sajátja. Persze volt olyan, hogy Gazsi óránként ébredt éjszaka, és elképzelni sem tudtam, hogy ebben az állapotban hogyan fogok hatékonyan részt venni a próbán. Mi ezt a kezdetektől mindig őszintén megbeszéltük, támogatjuk egymást.
Persze így sem mindig könnyű a közel sem családbarát időbeosztást, az esetleg sok utazással járó megbízásokat összeegyeztetni mindhármunk igényeivel. Mivel a független színházi munkának sajátossága, hogy a munkaidő meg a szabadidő nem választható el élesen egymástól, ezért fontos volt nekem, hogy Gazsi a kezdetektől részese legyen mindennek és akkor is sokat tudjak vele lenni, amikor éppen dolgozom. Ahova csak lehet, magunkkal visszük. Kéthónapos korában már a Zsámbéki Színházi Bázison néztem esténként egy korábban megkezdett munkám utolsó próbáit, amíg ő ott szundikált mellettem a babakocsiban. Most pedig mindjárt két éves lesz, már ő mondja, hogy „a mama elment a színházba dolgozni, mert ott van a szín“.

Színészektől szoktak szerepálmot kérdezni – neked van “munkaálmod”?

Konkrétumot nehezen tudnék mondani. A nagy szabadságot igénylő, dokumentarista jellegű munkákat szeretem talán a legjobban. Nagyon érdekelnek az úgynevezett talált szövegek, akár félmondatok, amiket a villamosmegállótól az interneten át bárhol össze lehet gyűjteni. Ezek valóságtartalma egyszerre személyes és komplex. A hétköznapiság színházzá dolgozása rendkívül kreatív feladat, olyan, mint egy felfedezés, ráadásul tele van humorral. Elmondható szöveggé formálásuk során folyamatosan új rétegek bomlanak elő és azt remélem, hogy a nézők számára is hasonló felfedezést jelentenek. Másfajta figyelmet kíván persze, hiszen nemklasszikus szöveget hall, de ez egyben azt az élményt is jelenti, hogy a körülöttünk zajló történések is érdemesek a kiemelt figyelemre és gondolkozásra.
Emellett nagyon szívesen dolgoznék nagy klasszikusokkal is, és szeretem azokat a szövegeket, amelyek nyelvileg is kihívást okoznak. A fordítás igen másféle gondolkodást igényel, mint a dramaturgiai munka. Teljesen kikapcsol, el lehet benne merülni. Legutóbb Kárpáti Péter Tótferi című darabját kellett lefordítanunk angolra. Az előadás, aminek dramaturgja is voltam jelenleg is fut a Trafóban. A darabban egy olyan különleges, sosemvolt nyelvet alkotott a szerző, hogy a fordításban szinte minden egyes szó külön kutatást igényelt, miközben nagyon kellett figyelni, hogy a szöveg ritmusa, humora se vesszen el. Elképesztően élveztem.

Többször dolgoztam már vidéki és határontúli színházakban is, legutóbb Nyíregyházán A Rózsák háborúja című darabot csináltuk Végh Zsolttal és Stefanovics Angélával. Hárman írtuk át a darabot, igyekeztünk a helyi társulat és közönség igényeit, valamint a saját humorérzékünket is szem előtt tartani.

Mindenképpen megemlíteném még a kortárs táncot, ami sok szempontból közel áll hozzám, gyakran dolgozunk táncosokkal. Mostanában kifejezetten tendenciának látom, hogy a független, prózai színház és a kortárs tánc közeledik egymás felé, az előadók már ide­oda mozognak a két műfaj között. Szerintem ennek nagyon komoly és izgalmas hatásai vannak a színházra technikailag és tematikusan is.
Sokszor úgy vágunk bele egy munkába, hogy fogalmunk sincs, hogy mi lesz a vége. Rendszeresen dolgozom Kárpáti Péterrel, akitől sokat tanulok, fontos mesteremnek tekintem őt. Neki van egy saját fejleszésű, nagyon izgalmas improvizációs technikája – ezzel a módszerrel készítettünk egy előadást a Trafóban, Két nő volt a címe. Egy lány testvérpárról szólt, mindketten harminc körül járnak: az egyikük otthon van az első kisbabájával és néha úgy érzi, megfullad a kis lakásba bezárva, a másikuk külföldön próbált szerencsét és szerelmet, de nem a tervei szerint alakulnak a dolgok. Aztán egyszer csak, sok idő után újra találkoznak. Két teljesen különböző, de nagyon mai női sorsot jelenítenek meg. Nagyon izgalmas munka volt, de csak utólag értettem meg, hogy nekem terápia volt ez. Azalatt a pár hónap alatt, amíg készült az előadás és próbáltuk megfejteni a történet és a szerepek titkait, én önkéntelenül magamban is átrágtam ezeket a kérdéseket, és a végére meg is nyugodtam. A bemutató után nemsokkal pedig terhes lettem Gazsival.

Jelenleg egy színházi nevelési előadáson dolgozunk a Kerekasztal Társulattal. Kárpáti Pál rendezővel ezer éve ismerjük egymást, így a sztori saját kamaszéveink élveboncolásán alapul. Ez lesz a negyedik ilyen típusú munkám. Ez az a műfaj, ahol alkotóként közvetlenül érzem, hogy van értelme ezt csinálni. Elsősorban kamaszoknak szólnak az előadásaink. Inspirál ez az életkor, a titkok, érzelmek, a sok szorongás, a világ megismerése – közel érzem magamhoz őket, és igyekszem nem elfelejteni, hogy milyen volt tizenhat évesnek lenni.

Mit gondolsz, mi az oka annak a színházi tendenciának, ami ezekkel az újfajta, kísérleti szövegalkotási módszerekkel él?

Az egyik oka, hogy a klasszikus művek ­ amelyekkel én is szívesen foglalkozom és az ilyen jellegű munkákat is nagyon szeretem ­ előadásának is van már történelme, egyfajta beágyazottsága. Nem csak az aktuális előadást látjuk, hanem az összes előző interpretáció is hozzá kapcsolódik, nehéz megfosztani a korábbi jelentések felhalmozódásától. Ismeretlen emberek ismeretlen történetei esetében viszont ez a fajta beágyazottság nem létezik, mégis megszületik a dráma a színpadon. Ez egy nagyon izgalmas kísérlet a néző számára is. Szerencsére egyre nagyobb a fogékonyság a társadalmi témákra. Nekem egy nagyon fontos tanulási folyamat volt az a pár év, amit a Társadalomelméleti Kollégiumban töltöttem. Ez egy egyetemi szakkollégium, ahol egy olyan kritikai gondolkodásmódot sajátíthattam el, ami sokmindenben megváltoztatta azt, ahogy a világot látom most. Nagyon hálás vagyok emiatt, mert a munkámban is remekül hasznosítható az itt szerzett tudás.

Te miből inspirálódsz?

Nagyon hatnak rám a hétköznapi élet történései. Alkatomnál fogva is erősen belehelyezkedek a körülöttem zajló szituációkba. Szinte mániákusan gyűjtöm és elraktározom magamban a helyzeteket, mondatokat, különféle reakciókat. Ezeket később nagyon jól elő tudom hívni egy­egy szöveg írásakor. Egy dramaturg nem úgy dolgozik magával, mint egy színész, mégis hasonló az az attitűd, ahogy különböző motivációk, álláspontok egymásra hatását ezekből az elraktározott élményekből mondatokká formáljuk.
Engem mérhetetlenül inspirál ez a hely, ahol élünk. Ez a félig balkáni, félig közép­európai terület minden szerencsétlenségével együtt. Néha elég nagy kihívásnak tűnik itt élni, de annyi titok vár még megfejtésre, és persze kiapadhatatlan humorforrást is nyújt ez a régió.

Lengyel szakosként sokat voltam Lengyelországban, talán innen indult ez az érdeklődés. Férjemmel megismerkedésünk után két héttel elutaztunk Albániába nyaralni, és azóta amikor csak tehetjük útnak indulunk Kelet­Európába. Otthon érzem magam ezeken a helyeken, és nagyon szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akikkel amúgy nem hozna össze az élet.
Az egyik legfontosabb motiváció számomra a rendezővel való szoros partneri együttműködés. Ez az egyik alapja annak, hogy a színészek is hitelesen tudják elmondani azokat a mondatokat, amiket mi a szájukba adunk. A rendezőnek és a dramaturgnak hogy úgy mondjam ott kell állnia a szöveg mögött. Ehhez nagyfokú őszinteségre van szükség, akár arra is, hogy a saját életéből vett példákkal segítse a szöveget, ezáltal a színészt. Ha ez létrejön, az nagyon inspiráló.

Sokat beszélünk mostanában a különböző női szerepekről. Te hogyan látod ezt a saját életedben?

Igen, ezek a szerepek sajnos sokszor elvárásokként jelentkeznek. Érdekes volt például, hogy amikor Gazsi hat hetes volt, részt vettem ­ vele együtt ­ egy már előzőleg előkészített színházi projektben, ami a születésről, szülésről, anyasággal kapcsolatos élményekről szólt. Amikor megérkeztünk erre a szabadtéri programra, egy ismerősöm csodálkozva rám nézett és azt kérdezte: Te már itt? Sokminden volt ebben a kérdésben, legalábbis én sokmindent beleképzeltem, de hozzá is segített ahhoz, hogy megfogalmazzam magamnak: igen, én itt is vagyok, mert ez is vagyok. Szeretnék dolgozni és azt szeretném, ha ez hozzátenne a családommal való együttléthez is. Férjemmel mindketten azon vagyunk, hogy a kisfiunk két olyan embert lásson, akik örömmel végzik a munkájukat, mesélnek róla és ez a közös életük része. Úgy érzem, hogy jó úton járunk, és erre igazán büszke vagyok. Ez pedig visszakapcsol az anyasághoz, ami egy olyan állapot, ahol az ember nagyon gyakran megkérdőjelezi saját magát, főleg az első babánál, és kívülről is sok elbizonytalanító üzenet érkezik. Ellenben sokkal ritkábban hallani, hogy egy anyuka azt mondja „büszke vagyok magamra“. Úgyhogy legyünk büszkék egymásra!

HUMAN sorozatunk további cikkeit itt olvashatod