Ove Lund immáron harminc éve Magyarországon él norvégként. Nyelvtanárként, műfordítóként tevékenykedik. És természetesen anyanyelvi szinten, gyönyörűen használja a világ egyik legnehezebbnek mondott nyelvét…

   szöveg I képek: Balogh Ágota

Mi a története annak, hogy Magyarországon élsz?

Volt egy véletlen találkozás: a történet semleges, brit földön kezdődött, hazafelé indultam, hajóra szálltam, és egy fiatal lány mögött álltam a sorban, a nem brit állampolgárok sorában. Nekem egy hátizsákom volt mindössze és két szabad kezem, de előttem a lánynak annyiféle csomagja volt, hogy nem tudta elővenni az útlevelét.
Volt két lehetőségem, hogy haladjon a sor, kikerülöm – de nem így neveltek és nem is lett volna szabályos- vagy felajánlom a segítségem és segítek a hajóra cipelni a csomagjait. Ezek után együtt utaztunk, vonattal ment tovább valamelyik német városig, ahol én leszálltam ő pedig továbbment. Fél napig együtt utaztunk, beszélgettünk és címet cseréltünk. A hetvenes évek végén járunk, így postai úton tartottuk a kapcsolatot, évekig leveleztünk, de közben a rákövetkező év nyarán a meghívására Magyarországra látogattam.

Teljes mértékben terra incognita volt számodra az ország…

Igen. Nem sok mindent tudtam még Magyarországról, de annyit igen, hogy hol van és hogy ki volt Puskás Ferenc. Az általános iskolában volt egy magyar osztálytársam, aki egyévesen került a családjával Norvégiába ’56-os disszidensként. Általa tudtam meg azt is, hogy a magyarok szeretik a fokhagymát, éreztük, amikor jelen volt. A vasfüggönyön túli legvidámabb barakk volt mindennek ellenére, a gulyáskommunizmusról és a kapcsolódó fogalmakról mi is hallottunk már. Az azonban látszott, hogy mégsem annyira zárt világ, mégsem egy Románia volt totális diktatúrával.

A szüleid, a baráti köröd mit szóltak hozzá, amikor látták, hogy komolyra fordul a dolog és benne van a levegőben az is, hogy te eljöhetsz? Vagy esetleg felmerült a forgatókönyv fordítottja is?

Az árral szemben, mint a halak – sokszor így mozgok én is. Feleségemet kötötték a tanulmányai, itt élt a nagy családja, öten testvérek, ő igazából nem akart kiköltözni. Inkább itt, a leendő sógoraim hangsúlyozták, hogy mekkora bolond vagyok én, de Norvégiában senki sem próbált lebeszélni, még a szüleim sem. Igazából sosem kérdeztem meg tőlük, hogy mi volt a véleményük, most pedig már késő. Ám azt hiszem ők tudták, hogy úgyse tudnának lebeszélni róla.

Hogyan élted meg a 180 fokos életmódváltást, hisz tudtad hogy másképp fogsz élni mint azelőtt? Éreztél valamiféle lemondást?

Egyáltalán nem tekintettem áldozatnak, a karrierem nem különösebbben foglalkoztatott, gondoltam itt is lesznek lehetőségek. Gondoltam, hogy az angol szakos, az általános összehasonlító irodalom és szociálantropológiai végzettségem már önmagában is egy lehetetlen kombináció. Még a bergeni egyetem diákjaként, itt töltöttem egy szemesztert, ezalatt tanultam meg magyarul is és már akkor láttam, hogy az angoltudásommal lesz lehetőségem munkát találni. Magánórákon kívül az első hivatalos munkahelyem egy vidéki művelődési központ által szervezett angoltanfolyam lett az áttelepedésem után.

Autodidakta módon sajátítottad el a magyar nyelvet?

Egyetemi napjanak végeztével, esténként magyarul beszélgettünk, illetve részben az anyósomtól és az egyik sógoromtól tanultam, akivel érdemben semmilyen más nyelven nem tudtam kommunikálni. Mindemellet, egy már itt élő svéd hölgy, aki norvégul tanult nálam, segített cserébe a magyar nyelvtanban.
Volt, hogy valamit kikerestem a tankönyvekben, különösen a ragozást, próbáltam behelyezni egy rendszerbe. Tanítványaim számára is azt hangsúlyozom, hogy beszélni, beszélni, gyakorolni kell bátran. Ahogy a gyermek is megtanulja az anyanyelvét könyv nélkül, úgy, ha az ember igyekszik és némileg rá is kényszerül, összeáll a rendszer. Ez a módszer nagyon hatékony és egyben inspiráló.

A közös metszet számotokra nyelvek tekintetében az angol lett.  Később a családi modell négy gyermeketekkel is semleges, köztes minta alapján alakult vagy inkább egy norvég hagyományokra építkező családra vágytál? Vagy nyitott voltál, hogy neked lesz egy magyarországi, magyar családod, amelybe te valamennyit a norvégságodból bele tudsz adni?

Inkább az utóbbi, mert magyar óvodába, iskolákba jártak a gyerekek. Mindemellett lett egy magyar anyanyelvük és egy norvég apanyelvük, az édesanyjukkal a mai napig magyarul, velem norvégul beszélnek, a feleségem a nyári norvég vakációk során megtanult norvégul a remek nyelvérzéke lévén, így egy idő után kikopott az angol a család nyelvéből. Nincsenek írott szabályok, spontán váltogatjuk a nyelveket az otthoni kommunikációban. A géneken kívül nyilván van más is a gyerekekben a norvég kultúrából az itteni életünkben, különösen az étkezés terén sok minden meghonosodott. De más kultúrák iránt is teljes mértékben nyitottak maradtunk, multikulturálisnak mondhatjuk magunkat azt hiszem.

Ténylegesen tiéd az általánosságban a norvégokról aposztrofált nyugalom vagy inkább szükséges mankó ahhoz, hogy az itteni, hozzátok képest hevesebb történéseket levezesd magadban?

Nem, nem álarc vagy eszköz a túléléshez, valószínűleg tényleg ilyen vagyok. Hallottam más magyartól is, aki kint él Norvégiában és autót is vezet: van különbség… Ott sokkal szabálykövetőbbek, türelmesebbek általánosságban az emberek, talán jobban rá is érnek. Persze van aki, az utak harcosának képzeli magát, de itt hamarabb felkapják az emberek a vizet.

Hogyan tudtad a természet szeretetét átültetni, a skandinávokban erős az embert körülölelő természet iránti vágyódás…

Biztos vannak ilyen dolgok, amik szükségletnek vagy szükségnek nevezhetünk. De van, amit az embernek jegelni kell, felejtsük el egy darabig, részben azért is, mert a feleségem nem szereti sem a telet, sem a havat. Évekkel később, amikor már lehetőség volt egyedül is elutaznom Norvégiába télen, hoztam síléceket, futóléceket és kerestem a lehetőséget, a megfelelő helyzeteket. Akkoriban még volt olyan tél, amikor több hétig is volt hó a debreceni Nagyerdőn. Volt szituáció, amikor a feleségem valakivel beszélgetett és felmerült, hogy én éppen hol vagyok? Azt válaszolta, hogy elmentem síelni – ám ez Magyarországon azt jelenteti, hogy elmennek Szlovákiába  vagy Ausztriába, nem feltétlen azt, hogy az Alföld közepén a Nagyerdőn síel valaki. De lehetséges, ha van 20 cm hó, akkor már egy hétig tudok sífutni. Ám, ha nincs lehetőségem nem rágódom rajta, hogy most nem lesz síelés, hanem lesz valami más.

Mások, ahogy haladnak előre a korban, úgy lesznek egyre passzívabbnak, nálad ez viszont fordítva történik és manapság is aktívan sportolsz.

Immáron rendszeresen, 20 éve futok, előtte csak hébe-hóba indultam kocogni. Amikor a gyerekek úszni jártak, az edzőjük a szülők számára is rendezett egy duatlont, amire nem lehetett nem felkészülni.
Ez egy löketet vagy szikrát adott és később már rendszeresebben, télen is akár, heti pár alkalommal edzettem. Majd pár évre rá, egy tavasszal, ahogy nyíltak a virágok az erdőben bennem is nyílt valami, valami új vágy, ami eljuttatott a félmaratonokig fokozatos lépésekben. Rákövetkező években néhány maraton, itt-ott, Budapesten vagy a Jungfrau Marathon 2012-ben.
Később jelentkezett egy-két apróbb sérülés és így stabilan visszaáltam a félmaratoni távokra. Jólesik. Mint ahogy az is jólesik, amikor a fiam vagy a nagylányom megkérdezi, hogy velem tarthat-e? Belekóstoltam a hegy- és sziklamászás világába is, nagyon szép utakat jártam be barátaimmal szerte Európában.
Gyerekkoromban pedig volt egy kenum. Egy nagy tó és a tenger között nőttem fel, mindkét irányban egy-két  kilométer távolságnyira. Egyszer az édesapámmal, aki a légierőknél szolgált, egy, az egységük által szervezett kenuépítő workshopon vettem részt, utána a saját építésű kenunkat sokat használtam a tavon. Majd később a Tisza-tó mellett lett egy kis nyaralónk, lett egy kajakom, és később jött egy pillanat, amikor lehetőségem lett egy vitorlásra is szert tenni. A szüleimnek motorhajója volt a tengren, én nem szerettem volna motoros hajót, alapvetően nem vágyok arra, hogy passzívan, nagy teljesítménnyel otthagyjak 50 liter benzint a tóban pillanatok alatt. Aztán jött a gondolat és az alkalom is hozzá, és összeállt a történet.

Visszakanyarodva a munkára: jelenleg is angolt, norvég nyelvet oktatsz illetve műfordítítóként is tevékenykedsz.

Igen, maga a norvég vagy az angol tanítás és a fordítás, az állandó.
Emellet az a lehetőség is megtalált, hogy műfordítóként is dolgozhassak. Egy véletlen névazonosságnak köszönhetően kerültem kapcsolatba az egyik legnagyobb norvég kiadónak a főszerkesztőjével, akinek a tudását és munkásságát ismertem, így örömmel mondtam igent a félreértést tisztázó, kedélyes telefonbeszélgetésünket követő felkérésére. Próbafordításként Déry Tibor Szerelem című novelláját küldte át, amely megfelelt számukra, majd utána sokáig, egészen nyugdíjazásáig munkakapcsolatban maradtunk.

Ezt követte másik három kiadóval való együttműködés, amely során több kortárs magyar író munkáját ültethettem át az anyanyelvemre. Bodor Ádámtól a Sinistra körzet, Nádas Péter az Emlékiratok könyve, szintén Nádastól a Párhuzamos történetek harmadik kötete, mind roppant izgalmas munkák voltak. Érdekes volt a Kertész Imre fordítás története, amelyre még a Nobel-díj megítélése előtt kaptam felkérést, majd bizonyos kiadói bonyodalmak okán, szinte a díjátóval egyidőben jelent meg a Kaddis a meg nem született gyermekért művének fordítása.
Jelenleg Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című művén dolgozok. A japán istennő feladja a feladatot, de tulajdonképpen nem baj, tehát akár egy-másfél évnyi munka is lesz ezzel a könnyvvel harcolni és küzdeni.

Mikor érzed tökéletesnek? Nyilván sosem, mert a végtelenségig lehet formázni a szavakat, de tulajdonképpen milyen nehézségeket ad egy jó fordítói munka?

Egyrészt a két nyelv közötti mondatszerkezet különbségéből adódnak a kihívások. Ha van egy hosszú mondat, ami fél oldalas, megpróbálom részekre osztani, mint egy kirakót – ugyanis biztos, hogy a norvégban az alany és az állítmány hamarabb áll a mondaton belül és ettől lehet, hogy borul az egész eredeti ‘kép’. Tudom, hogy az átlag magyar olvasónak sem könnyűek Krasznahorkai két és fél oldalas körmondatai, ő ezt direkt így csinálja, de példának okáért egy angol fordítón a pontosvesszők használata segít egy ilyen helyzetben. Ugyanakkor a német nyelv az jobban bírja ugyanazt, jobban hasonlít a magyarhoz, hátul is lehet az ige – a norvég és az angol kevésbé, ott alapvetően egyszerűbb a nyelv. Másképpen kell összerakni. Ez komoly feladvány.

Azonkívül persze megtalálni a pont megfelelő szavakat, ez egy másjellegű kihívás. Meg kell találni egy szót, a megfelő árnyalatát, kóstolgatnom kell melyik norvég szó a legmegfelelőbb.
Amikor készen van, többszöri nekifutás során változtatok, csiszolgatok rajta. És eljön az a pont, amikor érzem, hogy most ez jó lett, most már a szöveg minden része helyén van. A fordításoknál szempont, hogy az mindenképpen végtermék, tehát jól kell szólnia norvég nyelven is.

Mondhatjuk azt, hogy a mű további sikere az egyfajta, a fordítóba vetett vak bizalom? Teljes értékű alkotói szerepet tölthetsz be ilyenkor?

Szerintem igen. Egyszer részt vettem egy olyan rendezvényen, ahol Nádas fordítók gyűltünk össze, francia, olasz, kínai, horvát és még más nyelvek képviselőiként. Ott szóba került, hogy a kínai fordítónak szüksége volt rá és kereste a kapcsolatot az íróval, de ez alapvetően nem gyakori. Jellemzően nincs kapcsolat, jómagam Nádas Péterrel csupán a könyv bemutatóján találkoztam.

Az eredeti mű szerzőjének nincs belelátása a munkánkba, kell hogy legyen egyfajta bizalom benne. Nyilvánvalóan vannak esetek, amikor érezzük olvasóként, hogy a fordítás nem jó, komolyabb kiadóknál lektorok segíthetik még a munkát. Az író befejezte a könyvet, nekem kell értelmezni és továbbadnom.

Mit lehet tudni a magyar-norvég szótár megjelenéséről? 

Nincs szó a kiadásáról. Jelenleg a magánarchívumomban található meg, folyamatosan bővül, nincs kész és nem is tudom, hogy valaha készen lehet-e… A norvég-magyar szótár jelenleg is elérhető Keresztes László professzor főszerkesztésében, akivel társszerzőként tevékenykedtem az alapmunka javításán és bővítésében, a 3. kiadását megelőzően.

Létezik-e stáció, terv, amit határozottan szeretnél elérni a jövődben?

Tulajdonképpen jövőre hivatalosan visszavonulhatok, addig egy éven keresztül azonban még feladatot ad a Krasznahorkai mű fordítása. Ha jó munkát tudok vele végezni, akkor bízom benne, hogy lesznek további megbízások a kiadó részéről. Ez lehetőséget teremtene arra, hogy digitális nomáddá váljak és kötetlenül, szabadabban is utazhassak, és például Norvégiában is több időt tölthetnék. Konkrét elképzelésem azonban nincs. Nyugat vagy kelet? Érdekes, ahogy a Krasznahorkai könyv művészetről, szépségről szól olasz, japán vonatkozásban is. Igen, talán Japán, szívesen megismerném az én olvasatomban is.

…mellékvágány, de mit gondolsz írnál róla útibeszámolót?

Nem tudom, nem zárkózok el előle – nem szabad tulajdonképpen semmi elől -, ha szépirodalmi igényességel nem is, de valamilyen koherens, összefüggő írás lehet, hogy megszületne.

Hogy látod, ha a múltba visszatekintesz, hogy érzed, voltak-e hibáid, dolgok amiket elrontottál és másképp csinálnál? Van-e valami, ami bánt és javítanál rajta, ha lenne lehetőség rá?

Nem. Igazából, ha a lehetőségekre gondolok, akkor valószínű, hogy van, amit másképp csináltam volna.
Ha lesz vagy ha lenne még egy életem, akkor biztos, hogy másképp csinálnék bizonyos szituációkat, kisérletezőbb lennék, kiváncsi a történetek másfajta kimenetelére, de alapvetően, mindent felvállalok ahogy volt. Akár kipróbálnék egy olyan életet amelyben, nem Magyarországon élek – a megbánás legkisebb szikrája nélkül értsd ezt. De nem tudom még mi minden vár rám.

HUMAN sorozatunk további cikkeit itt olvashatod