Tóth Adél és Koklács Kata mindössze négy éve ismerik egymást barátságban és üzletben. Naívan azt hitték mindent tudnak a másikról. Mindaddig míg 40. életévüket betöltve, meginterjúvolták egymást bejárt és elképzelt életútjaikról, álmaikról. A gyermekkortól kezdve – egészen az öregedésig szóbakerültek vágyak, tervek, önmagukkal és a világgal kapcsolatban is.

   szöveg: Koklács Kata I képek: Busák Attila-fotó

Elsőként Adél mesél…

Kisgyermekként mi volt a vágyálmod, mi szerettél volna lenni, ha felnősz?

Az első, ami beugrik, hogy zongoraművész szerettem volna lenni. Onnantól, hogy tudtam járni, szaladtam ki Édesapám elé és mindig zongorát kértem. 3 és fél évesen el is kezdtem tanulni, vastag párnával a fenekem alatt, hogy elérjem a billentyűket. A lelkesedésem alábbhagyott, majd később már állatorvosnak készültem, mert ez Édesapám szakmája, majd pedig ügyvéd szerettem volna lenni Nagyapám révén. Egyszóval a későbbi karrierterveket mindig kötöttem valakihez, akit tiszteltem és akire felnéztem.

Befolyásolható embernek tartod magad?

Ha másokat kérdezel erről, akkor lehet, hogy többségük igennel felel. Részben én is annak tartom, de inkább azért, mert fontos számomra mások véleménye, a fontos emberek visszacsatolása, a velük való beszélgetés és az, amilyennek ők látnak engem. Ezek sokat számítanak nekem. Vannak viszont olyan elvbeli, tényleg fontos dolgok számomra, amikben nem hat rám mások szava.

Térjünk vissza a karrierhez, később hogyan alakultak az elképzeléseid?

10 éves koromban a szüleim áthoztak minket Magyarországra, egy jobb jövő reményében. Eleinte nehezen alakultak a dolgaink, így a rózsaszínes leányálmaim, amelyek addigra már egy francia-bölcsész szak felé tereltek volna, később egy számomra biztos megélhetést jelentő vonal felé orientálódtak. Közgazdasági pályára adtam a fejem, amit eleinte egyetlen porcikám sem kívánt. Az egyetemi évek alatt nagyon sok pofon ért. Édesanyám matematikus, így világ életemben jól ment a matek – ennek ellenére sorra megbuktam számvitelből.

Miért nem adtad fel?

Emlékszem, amikor három sikertelen vizsga után felhívtam a szüleimet és a sírástól nem jutottam szóhoz. Ekkor Édesapám pontosan azt felelete a vonal túlsó oldalán, amire a legjobban vágytam: pakolj össze és gyere haza. Amint kimondta, rögtön tudtam, hogy ilyen könnyen nem adhatom fel. Végül sikerült és egyetlen félévet sem kellett ismételnem. Nagy tanulság volt számomra, hogy milyen nagy alázattal kell hozzáállni még a látszólag testhezálló feladatokhoz is.

Egyetem után azonnal munkába álltál?

Már közben is dolgoztam. Az utolsó évemet kezdtem közgazdaságtanon, amikor kitaláltam, hogy ahhoz, hogy majd a diplomával a kezemben jó munkát találjak, már most kellene szereznem egy kis interjú rutint. Akkoriban az volt az álmom, hogy egy nagy könyvvizsgáló cégnél fogok dolgozni. Szerencsére ez nem történt meg, mivel az interjúk alatt, azonnali felvételt ajánlott egy multi cég, ahol utána 11 és fél évig dolgoztam. Ez a félév megedzettt, mert teljes állásban dolgoztam, amellett, hogy nappalira jártam, szakdolgozatot írtam és államvizsgáztam.

Ezután sikert sikerre halmoztál és egy egyre feljebb jutottál a ranglétrán. Mégis az látszik, hogy nem duzzadsz az önbizalomtól. Szigorú vagy önmagaddal?

Nem így gondolok rá. Egyszerűen csak reálisabban látom magam, mint mások. Tisztában vagyok a saját hiányosságaimmal, hibáimmal. Szigorúan neveltek, főleg az Édesanyám.

Felnőttként milyen a viszonyod Anyukáddal?

Jó a viszonyunk, de a mai napig komoly mérce. Számomra nagyon elsődleges és fontos az, hogy Ő mit gondol dolgokról, mennyire helyesli a döntéseimet. Nagy tanácsadóm, egyben bírám is.

Mikor jött el az a pont, amikor érezted, hogy függetlenül az elért sikerektől, nem akarsz örökké egy multinál dolgozni?

Mindig tudtam, hogy nem az első munkahelyemről fogok nyugdíjba menni. Túl nyughatatlan vagyok hozzá. Ehhez képest 11 év talán sok, de nem volt monoton. Nem voltam évekig ugyanabban az irodában, ugyanabban a csapatban, de sokszor ugyanabban az országban sem. Azt gondolom, hogy az ember egy idő után érzi, hogy ha elér egy olyan magas szintet, ami már a plafont jelképezi számára, akkor nem fogja újra meg újra ugyanazt a plafont megcélozni, hanem elkezd más irányba is fejlődni. Nagyon sok időnk és lehetőségünk van, ahhoz hogy sokáig csak egy irányba nézzünk. Nem csak egy dolog van az életben, amit a maximumra lehet fejleszteni, hanem több dologban is ki kell próbálnunk magunkat, hogy végül összeálljon a kép.

Ha megkérnének, hogy taníts néhány fortélyt arról, hogyan lehet egy multiba beilleszkedni, mit mondanál?

Volt rá példa, hogy interjúztattam és a felvételiző ambíciói és képességei ellenére, azt mondtam: neki sem lenne jó, ha nálunk dolgozna. Egy multinál kijelölt irányokon kell haladni, azok, akik saját utat járnak, kicsit önfejűbbek a kelleténél, nem tudnak alkalmazkodni. Nekem alapvetően nincsen problémám az irányok betartásával, mert én megtalálom a kihívást abban, hogy igazítsam saját magam és a csapatom egy közös és fentről jövő célhoz. Mindig a projektben résztvevő emberekért és velük együtt dolgoztam, értük hoztam ki a maximumot magamból. Tanítani ezt nem lehet, ez valakiben vagy meg van vagy nincs. Sokan nem tudnak ebben kiteljesedni. Számukra példát lehet mutatni, de ha nem érkezik sikerélmény és pozitív visszacsatolás, akkor nem működik. Márpedig ezt nehéz kivívni.

Számodra mi a három legjobb dolog abban, hogy egy multinak a részeként dolgozol?

Sokszor mondják, hogy biztonságra törekvő ember vagyok. Ebben a munkában arra jöttem rá, hogy bárhol, bármilyen országban, bármilyen csapatban ugyanúgy tudok teljesíteni. Számomra ez biztonság, de nem abban a statikus értelemben, ahogyan a biztonságot értelmezik. Megtanultam, hogy bízhatok a saját képességeimben és bármilyen helyzetben segít a hozzáállásom.

Ha lenne rá lehetőséged, mit változtatnál meg egy multi cég működésében?

Minden iparágnak meg van a saját ciklikussága, honnan indul és mi a pályája, hol van a csúcs, majd mi a lefutás. Ez egy természetes folyamat. A vége azonban egy multinál legtöbbször lelketlenné válik. Az a pont már arról szól, hogy lehet a leghatékonyabban költségeket csökkenteni és ez általában a munkavállalókon és az ő lehetőségeiken csattan. A lelketlenségét változtatnám meg, úgy hogy a munkavállalók a folyamat végén is még érezhessék a munkájuk szükségességét és értékét.

Azt mondtad, szívesen tanítanál. Ez talán egy lehetséges jövőkép, s ha igen, mit tanítanál?

Képzett tréner vagyok vezetés-technikából, emellett nagyon szeretek is tanítani. Óriási visszacsatolás volt nekem, mikor egy 900 fős cégnél készítettek egy felmérést, kiket tartanak érdemesnek arra, hogy ezt a vezetéstechnikai tréner képzést elvégezzék és engem is kiválasztottak. Jó érzés az, ha nem csak szaktudással, de saját példákon át is tudsz segíteni a kevésbé tapasztaltaknak. Hosszútávon el tudom képzelni, hogy tanár legyek, amikor már nem találom magam a folytonos változásban és stabilitást szeretnék. Fontos számomra, hogy hasznosat tegyek, segítsek és olyan szervezetnél dolgozzak, amelynek teljesen egyet tudok érteni a céljaival.

Szakmádon kívül is fejleszted magad, vannak hobbijaid, kikapcsolódási pontjaid?

Könyvek, filmek, barátok, beszélgetések. Igyekszem figyelmet fordítani saját magamra, önismeretre. Sokszor éreztem úgy, hogy másoknak ez gyorsabban megy, hamarabb kerülnek tisztába magukkal és tanulják meg, hogyan reagáljanak helyesen. Számomra ez lassabb folyamat, ugyanakkor egyre jobban helyére kerülnek nálam is a dolgok.

Az elmúlt negyven évben melyek voltak a nagy felismeréseid magaddal vagy az élettel kapcsolatban?

A Brancs elindítása számomra egy elképesztően éles váltás volt. A teljes sikerességből átkerültem egy olyan helyzetbe, hogy nagyon szeretnék valamit, de szembesülnöm kellett azzal, hogy nem feltétlenül értek hozzá. A sok utánajárás és igyekezet ellenére pedig mindig adódtak nehézségek. A kettőnk  együttműködésében(a Brancsban is Koklács Katával dolgoztak együtt) is voltak komoly súrlódások, ahol csiszolódnunk kellett. A kettőnk közötti különbségek számomra olykor negatívan csapódtak le bennem- mert például nehezebben adom el magam.

Akkor mondhatjuk, hogy ez egy ijesztő időszak volt számodra?

Érdekes, de az engem sosem ijesztett meg, hogy van pár dolog, amihez nem értek. Gyerekkorom óta érkeztek olyan kihívások az életembe, amikor arról volt szó, hogy valamit nem tudok, de mindig hittem, hogy képes vagyok elsajátítani. Ha azt mondanád, dobjak itt és most három szaltót, az jobban megijesztene, mintha egy elsajátítható, komolyabb feladat elé állítanál. Kitartó vagyok, de az adottságaimat nagyon tisztán látom.

Épp munkahelyváltás előtt állsz. Mit vársz ettől? Látod-e tisztán a további életutad magad előtt, társat, családot, karrierfejlődést?

Az új munkámtól tanulást várok. Pont olyan helyzetekbe való kerülést, ahol fejlődnöm kell. Munka szempontjából nagy álmom, hogy egyszer az UNICEF-nél fogok dolgozni. Pályáztam is és támogató is vagyok. Folyamatosan figyelem a programot és a lehetőségeket. Egyszer sikerülni fog. Eddig a karrierről beszéltünk, de számomra az is mindig teljesen egyértelmű volt, hogy szeretnék gyerekeket. Szeretném, ha lennének olyan emberek, akiket én nevelek az életre. De hiszek abban, hogy nagyon különböző életutak vannak és vannak akiknek, ez a folyamat is lassabban alakul ki az életben, de én ezt nem élem meg problémának. Korábban még nem voltam rá érett, és valószínűleg a sors is kivárja, míg olyan állapotba kerülök, amikor már befogadom azt az állapotot. Mindenesetre a társamat már megtaláltam, akivel mindezt szeretném felépíteni.

Mit tartasz a legmeghatóbb cselekedetnek, amit valaha tettek érted?

Régen volt egy nagy szerelmem, s amikor vele vége lett, az egy borzasztó nagy tanulság volt magamról, mert soha nem gondoltam, hogy tudok ennyire szomorú és mélységesen elkeseredett lenni. Sokáig nem tudtam enni, szenvedtem, mert nem értettem, hogy miért így történtek a dolgok velem. Kezdetét vette egy komoly önvizsgálat, ami eltartott hosszú ideig és néhány barátnőm kitartóan vigyázott rám ez idő alatt. Éppen Zsuzsa barátnőmnél aludtam, amikor egy kerámiatálban behozott nekem 10 db fussilit és azt mondta: “Adélka nagyon-nagyon szépen kérlek, ezt edd meg”. Akkor olyan mélységes törődést éreztem, ami erőt adott ahhoz, hogy kilábaljak a helyzetből. Ugyanezekhez a barátnőkhöz kötődik az egy teljes héten keresztül tartó 30. születésnapom, amikor elintézték, hogy tényleg minden rólam szóljon.

Milyen tanácsot adnál a 12 éves önmagadnak, ha most itt állna előtted, egyszóval mit csinálnál másképp?

Nem biztos, hogy a 12 éves kori önmagam már tudni mit kezdeni azzal, ha azt mondanám neki: légy egy picit szkeptikusabb! Nem azt mondom, hogy légy gyanakvó, mert azt semmilyen helyzetben sem találnám helyénvalónak, de kérdőjelezd meg nyugodtan azokat a tanácsokat és segítő kezeket, amiket akkor kapsz, mikor döntést hozol és utat választasz. Ugyanakkor azt is elmondanám neki, hogy ha mégsem így lesz, akkor legyen mindig nyugodt afelől, hogy a meleg szív megéri azt a kockázatot, hogy esetleg kihasználnak vagy csalódást okoznak. Ha belegondolok, Édesanyám engem is próbált arra tanítani, hogy mindig gondolkodjak, hogy a lehetőségek, amiket kapok, tényleg az én javamat szolgálják-e. Mivel most már tudom, hogy a lényemet veszíteném el, ha lemondanék a jóhiszeműségemről, akkor lehet, hogy inkább nem tanácsolnék semmit.

Van olyan dolog, ami hiányzik az életedből?

Állandó hiány nincs az életemben, időszakosan persze vannak hiányérzeteim. Ilyenkor nagyon sokszor magamban találom meg azt, ami hiányzik. Ez nagyon fontos bizonyosság számomra és segíti túllendülni a nehéz helyzeteken. Könnyebb másoktól várni a megoldást, a segítséget vagy kívülre helyezni a fókuszt, de végső soron mindent magunkban kell keresni.

HUMAN sorozatunk további cikkeit itt olvashatod