Simon Armitage verse, az In Prise of Air három éven át díszítette a Sheffield Egyetem épületét. A különös projektben társa volt Tony Ryan fizikai kémia professzor. És hogy mi volt zászlajukra írva? Kreatívitás, kooperáció.

Armitage, a kortárs angol líra kiemelkedő alakjának sorait, egy 20 méteres, titán-dioxiddal bevont transzparensre nyomtatták. A napfény hatására fotokatalizátorként működő poszter elektronjai átrendeződtek és akcióba léptek. Felbomlott a levegő oxigénmolekulája két oxigén-szabadgyökre, melyek vízzel reagálva peroxidot állítottak elő és a légkör szennyező anyagait kioldható, ártalmatlan molekulákká oxidálták. Abban az időszakban, amikor az In Prise of Air sorai ki voltak függesztve az egyetem épületén, a számítások szerint körülbelül két tonna nitrogén-oxidot, a kipufogók által kibocsátott mérgező gázt távolított el a környezetből.

De a banner légtisztító tulajdonsága nemcsak önmagában volt fontos, a projekt egésze izgalmas, hiszen egyedülálló, kreatív együttműködés történt a művészetek és a tudományok hagyományosan berögzült merev határán. A csapat célja az volt, hogy lebontsa ezeket a korlátokat, és új perspektívát mutasson a belvárosok környezetszennyezési problémáira. Hisznek benne, hogy a környezeti kihívások megoldása nem elkerülhető és elodázható, a megoldásokat a kreatív művészeti megnyilvánulások is magukban hordozzák, ösztönözve az újszerű megközelítéseket.

Új megközelítések
A tudomány nem képes fenntartható jövőt biztosítani a világ lakosságának. A komplex és sokoldalú problémák megoldására több tudományágra épülő tevékenységre van szükség, amely a különböző háttérrel rendelkező kutatókat és más szakembereket közelebbhozza egymáshoz. A művészek és a tudósok nemcsak hatványozzák gondolatiságukat, hogy új megoldásokat találjanak a világ környezeti problémáira, de a kooprodukciók során nyitnak affelé, hogy kihasználják a művészetek kínálta lehetőségeket, egyben provokáljanak és meggyőzzék az embereket, hogy felelősebben, tudatosabban éljenek.

A határok átlépése

Meglepő módon talán ez nem is olyan nehéz, mint gondolnánk. Csupán kis lépésekre van szükség ahhoz, hogy összesimítsuk a művészetek és a tudományok elszigetelt szétválasztását – ez egyfajta öröklött differenciálás, amely az általános iskolától kezdődően az oktatás rendszerébe beágyazódik. A katalitikus költészeti projekt esetében mindössze annyinak kellett történnie, hogy összejöjjön egy Sheffield-i fesztivál kiskocsmájában a polimerek vegyésze és egy költő. Ryan és Armitage elindították közös ötletelésüket és a többi felmerülő kérdés pedig szép sorjábanban megoldást nyert…

Ez feltehetően azért volt lehetséges, mert a művészek és a tudósok két közös tulajdonsággal rendelkeznek. Az egyik a kíváncsiság a minket körülvévő világ nehéz kérdéseinek megfogalmazására – a késztetés, hogy ne csak felszínesen értsük meg a dolgokat. Mind a tudósok, mind a művészek sajátossága, hogy egyre mélyebbre ásva fedeznek fel és értenek meg dolgokat. Mindkét tudományág esetében a kérdések felvetése csak a folyamat kezdete, hiszen a másik közös vonás, amely mind a tudósokat, mind a művészeket egyformán meghatározza, az a kreativitás. A költő számára éppúgy, mint egy vegyész számára, a kérdések egy új gondolat, egy új kifejezésmód, egy új találmány katalizátoraként működnek.

Hogy fenntartható maradjon a lét 7,5 milliárd ember számára is, az nemcsak a tudósok, művészek, hanem a laikusok körében is az együttműködés és a kreatív gondolkodás legmagasabb szintjét igénylik. Ám pusztán azáltal, hogy nyitottak vagyunk, kooperálunk, pozitív és tartós változások jöhetnek létre.

IN PRAISE OF AIR – Simon Armitage

I write in praise of air.  I was six or five
when a conjurer opened my knotted fist
and I held in my palm the whole of the sky.
I’ve carried it with me ever since.

Let air be a major god, its being
and touch, its breast-milk always tilted
to the lips.  Both dragonfly and Boeing
dangle in its see-through nothingness…

Among the jumbled bric-a-brac I keep
a padlocked treasure-chest of empty space,
and on days when thoughts are fuddled with smog
or civilization crosses the street

with a white handkerchief over its mouth
and cars blow kisses to our lips from theirs
I turn the key, throw back the lid, breathe deep.
My first word, everyone’s  first word, was air.